kisfaszom.hu

Egyszer régen, nagyon régen voltak az állami gyárak, üzemek. Többsége fenntartott bölcsit, ovit, volt olyan, amelyik iskolát is. Nem is volt hiány ezekben az időkben. Minden gyerek mehetett anyuci gyárának bölcsijébe, szépen vigyáztak is rá. Sok mindent persze nem tanult, de jó helyen volt ott.
Eltelt egy kis idő, volt egy rendszerváltoztatás, na meg szépen megszűntek, nemcsak a bölcsik, ovik, de a gyárak, üzemek is. Anyu otthon maradt munkanélkülin, rokkant nyugdíjon, ki mit tudott intézni. Gyerek maradhatott vele, vagy némi rásegítéssel (money-money-money) befért egy túlzsúfolt ovis csoportba. Itt sem tanult semmit, de jó helye volt.

Megint csak teltek múltak az évek. Még kevesebb bölcsi, ovi van, mert állítólag nincs gyerek. Aztán egy szép napon anyu, aki persze valaha az állami gyár bölcsijében kezdte, aztán a kerületi tanács által fenntartott oviban folytatta felnőtt és egy szép fiúgyermeknek adott életet. Nem gondolkozott akkor azon, mi lesz majd a gyerekből, egyre csak az járt a fejében, hogy becsületes, dolgos fia legyen. Eljött a bölcsikeresés ideje is. Meglepetten tapasztalta, hogy nincs hely az önkormányzati bölcsiben, hiába lakik itt, hiába fizeti kommunális adóját, sajnos az ő gyereke már nem fér be, mert annyi, de annyi itt a hátrányos helyzetű, hogy ők már akár több csoportot is kitehetnek. De ekkor történt a csoda. Kiderült, hogy nem is messze van egy bölcsi, amelyet, mint a régi szép időkben egy állami finanszírozású intézmény tart fent, arra, hogy az ott dolgozók gyerekei jó és hasznos nevelésben részesüljenek. Nos, itt vannak még helyek, lehet jelentkezni, persze térítési díj fejében. Mivel a csoda nem jár egyedül, jött is a következő. A nagyapa történetesen ebben az állami finanszírozású intézményben dolgozik, így anyu kisfia szeretettel látott gyermek az említett intézmény bölcsijében. Persze térítést fizetni kell, de csak a felét annak, amit a – nos, hogy is mondjam – egyszerű gyereknek kell. Nem kevés, de a gyerek fejlődésért mindent jelszóval anyu havonta fizeti a szerződésben foglalt díjat, mint a katonatiszt.

Telnek a hónapok, minden szépen alakul, gyerek okos, nevelés szuper. Megfogan szegény ember második csemetéje. Annak rendje-módja szerint meg is születik, anyu már rutinos, megpróbálja betolni a kerületibe a gyereket, szinte rögtön a születése után. Azt mondják várólista, de persze ez nem baj, úgyis csak jövőre jönne. Ma már szinte remány sincs, hogy ide járjon. Titokban anyu reménykedik persze, hogy majd a világ legszebb királykisasszonya is nagyobb testvére után, ugyanabba az intézménybe fog járni, hiszen egyrészt azt már anyu ismeri, másrészt mégiscsak egyszerűbb, mint kétfelé vinni a kölköket. Felkészül hát a havidíjra, és várja izgatottan az időt, amikor mehet a lány tanulni, önállósodni.
Elérkezik az időpont. Fejlődik az egyéniség, folyik a beszoktatás. Megjön a szerződés a térítési díjról. Több, mint 50 %-kal magasabb, mint a másik gyerekre. Nem értés van folyamatban, miért is ez a különbség? Hosszú, kínos beszélgetés a vezetőnővel, aki hárít magyaráz, hogy emelés az volt, de annyira rendesek, hogy ezt nem érvényesítik azoknál akik már ide jártak. Köszönjük.
Ja nincs vége. Anyu kioktatásra kerül, hogy ez olyan intézmény, amelybe az államilag finanszírozott intézmény nagyon okos dolgozóinak gyerekei járnak, és nagy kegy az, hogy egyáltalán már olyat bevesznek, akinek a nagyszülője nagyon okos és dolgozik ennek az intézménynek. Azokról meg ne is beszéljünk, akik csak úgy idejönnek. Na ezekhez aztán mégis mit szólnak a nagyon okosak. Hogy az mégis milyen, hogy egy sima cégnél dolgozó valakinek a gyereke együtt jár azzal akinek az apukája nagyon okos. Szó esik fejkvótáról, megin ilyenekről, de az már annyira ködös, hogy Uri Geller, vagy a táltos is kevés lenne megfejtéséhez.

Anyu mondta, hogy azért ez messzire vezet. Mégiscsak arról van szó, hogy az az intézmény, amely ezt az intézményt fenntartja, az egy állami pénzből (adó, miegymás) finanszírozott intézmény, így bár közvetve, de anyu fizetéséből is jut ide, ugye. Válasz erre az, hogy azok a nagyon okos emberek, akik abban a bizonyos intézményben dolgoznak, olyan sokat tettek az országért, hogy az ország ennyit simán megtehetne értük, hogy fizet egy bölcsit a gyerekeiknek. Anyu ekkor magába süllyedt, úgy érezte, ő egy senki, és semmi keresnivalója ezen a materiális világon. Talán jobb lenne, ha minden ingó és ingatlan vagyonát, továbbá egy éves teljes fizetését az intézmény rendelkezésére bocsátaná, mert a nagyon okos emberek ezt megérdemlik, hisz annyi mindent tettek már.

Meghunyászkodva aláírja a szerződést, kitölti a papírokat, titokban hálát ad az égnek, hogy nem zavarták el azonnal a kölkeivel együtt, és szép csendben, a hátsó kijáraton távozik.

Aztán felteszi magának a következő kérdéseket: Vajon létezik az, hogy a szocializmus még él olyan intézményekben, ahol ilyen baromi okos emberek dolgoznak? Vajon mi az oka annak, hogy egy normális család hátrányt szenved a bölcsis elhelyezésben, mert apuka nem iszik, nem veri a gyerekeket, nem drogozik, és nem deviáns? Jaj, vajon miért van az, hogy valakik többnek gondolják magukat, és gyermekeiket, csak azért mert egy okosoknak kikiáltott intézményben dolgoznak? Vajon miért érzek kényszert a menekülésre? Pedig az nem lehet megoldás.